Magyar Hősök

A Hazáért éltek, haltak - Magyar Hazafiak - Főprofil 1945-1956. közötti időszak és 1956., Múltunk, jelenünk: magyar történelmi események, Emlékművek

A II. Világháború Hősei, Áldozatai

ailsby1.jpg

2010.03.20.
1941. április 11. Magyarország belép a II. világháborúba
Csapataink átlépték a jugoszláv gúnyhatárt és visszavették, ami a miénk. Sajnos, a jó kezdet után a végkifejlet ismét tragédiát hozott számunkra. Elhozta a szovjet megszállást a legborzalmasabb terrorral. Emlékezzetek arra a 245 ezer magyar nőre, kislányra és férfira, akiket 1945-ben Budapest megszállása után megerőszakoltak! Emlékezzetek azokra a kislányokra, akiket a hős szovjet katonák tucatjai erőszakoltak meg olyan brutalitással, hogy az utcákon véreztek el! Emlékezzetek 1956-os forradalom után kivégzett és bebörtönzött emberek ezreire!

(Molotov - HunHír.Hu)
forrás: http://www.hunhir.hu/index.php?pid=hirek&id=28030

__________________________________________________________
 
 
 
1942/1943 telén megsemmisült a második magyar hadsereg nagy része.
1943. január 12-14., Don-kanyar
don.jpg
 

_____________________________________________________________________________________

Magyar Holokauszt Emléknap

2000-ben nyilvánította a parlament április 16-át a Magyar Holokauszt Emléknapjának. 1944-ben - az ország német megszállását követően - e napon jelent meg a kormány 1600/1944. M.E. rendelete, amely elrendelte a zsidók vagyonának kötelező bejelentését és zár alá vételét. A náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján. A Holokauszt Emlékközpont minden évben április 16-án emlékezik meg a magyar holokauszt áldozatairól, ekkor adja át a holokauszt emlékének megőrzéséért legtöbbet tevékenykedő személyeknek a Simon Wiesenthal díjat, valamint csatlakozik más szervezetek, például az Élet Menete emléknapi megemlékezéseihez is. HelyszÍn: Holokauszt Emlékközpont - 1094 Budapest, Páva u. 39.
Megemlékezés: http://asztali.lutheran.hu/programajanlo/magyar-holokauszt-emleknap

hololol.jpg

______________________________________________________________________________________

A Magyar Népirtás Napjára emlékezik Délvidék és a tájékozott magyarság

Január 23-án emlékezünk arra a szomorú napra, ami 65 évvel ezelőtt (1945.01.23-án) történt Csúrogon, majd utána Zsablyán és Mozsoron.

magyar20holokauszt20szerbek20kivegzesek20tito20patizan.jpg


2010.05.03.

Kezdődhet az 1944-45-ös események tisztázása

Megnyílt az ajtó a kutatók és a többi, erkölcsi elégtételt követelő leszármazott előtt.
A szerb kormány tegnap feloldotta az 1944-ben és 1945-ben zajlott tömegmészárlásokra vonatkozó dokumentumok titkosítását. Alig néhány nappal korábban az Újvidéki Felső Bíróság rehabilitálta a Sajkás vidéki magyarellenes megtorlások első négy áldozatát. Mindkét döntés történelminek tekinthető, mert 64 év után végre fény derülhet a titokra, hogy Szerbiában az 1944-45-ös katonai közigazgatás időszakában hány embert, köztük hány magyart vertek agyon vagy lőttek tömegsírba Josip Broz Tito kommunista partizánjai.

A levéltárak eddig korlátozták a hozzáférést a kérdéses időszakot kutató történészek számára. A katonai levéltárak viszont, amelyek a legtöbb titkot rejtik, eddig semmilyen dokumentumot nem adtak ki a kutatóknak. Ezért a szerb kormány mostani döntése történelmi szempontból óriási előrelépést jelenthet a történtek feltárása vonatkozásában, hiszen amíg a hivatalos jugoszláv történelem arról szólt, hogy az akkori nagy Jugoszláviában a második világháború időszakában egymillió hétszázezer embert öltek meg és ezt a veszteséget teljes egészében a megszállók számlájára írták, addig a történészek közül ma többen is azt feltételezik, hogy a legtöbb embert tulajdonképpen nem a háborúban, hanem a titói korszak első éveiben végezték ki a kommunista titkosrendőrség, az Ozna emberei. Hogy így van-e, erre a titkosítás feloldását követően a következő hónapokban remélhetőleg fény derül.

Ezzel párhuzamosan az Újvidéki Felső Bíróság rehabilitálta a Sajkás-vidéki megtorlás első négy magyar áldozatát, aminek ezért óriási a jelentősége, mert azokat a Sajkás-vidéki magyarokat (Zsablya, Csurog és Mozsor magyarjairól van szó), akik túlélték a tömegmészárlást, kollektív háborús bűnösként elűzték otthonaikból és a járeki haláltáborba kerültek. Esetükben ez az első rehabilitációs bírósági döntés.

(vajdasagma.info nyomán Szent Korona Rádió)
forrás: http://szentkoronaradio.com/elszakitva/2010_05_02_kezdodhet-az-1944-45-os-esemenyek-tisztazasa

_____________________________________________________________________________________

1945. február 11.

A Becsület Napja Emlékezzünk meg a II. Világháborúban Budapestet védő magyar és német katonák hősies kitörési kísérletéről! 1944 november elején megkezdődött a II. Világháború 4. leghosszabb város ostroma és 102 nappal később az egyetlen sikeres kitörése. A hazaszerető civil lakosság túl azon, hogy kénytelen volt elviselni az embertelen háborút, minden erejével segítette, élelemmel és ruhával látta el Budapest védőit.

2010.03.24.

Joó József: A Hungarista Légió harcai 1945-ben Különösen két bajtársamra emlékezek. Az önkéntes egység parancsnoka, egy fiatal százados testvér, ízig-vérig katona volt. Büszke magyar katona. Szinte még hallom a hangját: „Testvérek, a védelemben legyetek szívósak, kitartóak, a támadásban erőteljesek, kíméletlenek. Harcunk a győzelemért folyik. A bolsevista rémuralom ellen. A bolsevistáktól kegyelmet nem kérünk, de nem is adunk nékik.” Vagy ahogyan a magyar katonáról beszélt: „Isten a magyart katonának teremtette. Bátorsággal és lovagias szellemmel áldotta meg. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy katonanemzet vagyunk. Gyakran megállapították ezt rólunk külföldi írók is. A magyar honvéd hű szövetségese fegyvertársainak. Többszörös túlerővel is fel meri venni a harcot, elszántan harcol a haza és a nemzet külső ellenségeivel szemben. Idegenben kíméletes a polgári lakosság iránt. Erejével, hatalmával nem él vissza, a hadijogot tiszteletben tartja.”

Utolsó szavai is ezek voltak, melyeket hozzám intézett. Istenem… Még emlékezek a hirtelen légiriadóra. Ahogy a „riadó” vezényszó elhangzott, már bele is süvöltöttek a bombák. Egyetlenegy esett lövészárkunkba, de ez az egy éppen parancsnokunkat sebesítette meg. Mikor a hordágyon feküdt, kedvéért hungarista indulókat énekeltünk néki búcsúzóul. Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben… Testvér, elég a szolgaságból…
Egy óra sem telt el, s a kötözőhelyről halálának híre érkezett. Önkéntelenül megszorítottuk páncélökleinket, melyekkel földi támadás ellen mi is tudtunk volna tenni valamit, — pedig a földi támadásra készenléti állásunkban még csak vártunk…
Sokáig nem kellett várnunk, két nap múlva, hajnalban ott volt az is. Akkor veszítettük el Attila szakaszvezetőt.

Előttevaló este megismertük az ellenséget is. Nagyon éppen nem imponáltak. Nem kellett nékik, csak két géppisztolysorozat és már fel is emelték a kezüket mind az öten. No, nekünk így is jó volt, hiszen nem halottakra volt szükségünk, hanem foglyokra, akik megszólalnak és elmondják, hogy mire készül az ellenség. Hiszen saját felderítőink jelentése alapján támadást vártunk és fokozott készenlétben voltunk az árkokban, a torlaszok, tankcsapdák mögött, melyeket még a polgári lakosság készített el számunkra: asszonyok, gyerekek, öregek. De legjobb tudásuk szerint.

Egyhamar nem mondtak foglyaink használhatót. Halálra voltak rémülve, jó időbe, telt, míg egyáltalán megértették, hogy nem vagyunk németek. Meg azt hajtogatták, hogy vállalkozásukra is töltött fegyverekkel hajtották őket. S biztonság okáért még valami injekciót is adtak nékik, hogy ne féljenek.
De azért féltek. Órákat kellett várnunk, míg kicsit megnyugodtak, közben elmúlt a kábítószer hatása is, a vodkamámorra is csak az alkoholbűz emlékeztetett. Most már csak úgy ömlött belőlük a szó:

Négy harckocsi személyzetét, tizenhat oroszt lőtt agyon a hivatása magaslatán álló GPU pár órával azelőtt is, gyávaságért. S a kivégzőosztag bátor parancsnokának mellére máris maga Tolbuchin marsall biggyesztett valami érdemjelet, — ilyen közel a fronthoz eddig még nem is látták a részeges vénembert. De azért a harci szellem nem nőtt. Különösen a tankosok vannak berezelve: „a fasiszták páncélökleitől ments meg minket Sztálin”,— ezt hebegik. A támadás különben fél hatkor kezdődik, huszonkét tank jön majd elöl, jobbról a harmadikban lesz majd az őrnagy elvtárs. Szóval titkuk nem volt előttünk…

Attila szakaszvezetőt más fából faragták. Bátorságáról volt híres, valaha gyermekfejjel már a Rongyos Gárda kötelékében kapta első sebesülését, azóta több kitüntetést szerzett már, 1944 őszétől egymaga tizenegy orosz tankot lőtt ki, meg egy románt, ő volt műszaki kiképzőnk, de nem ennek révén volt több nálunk és nem is rendfokozata által, hanem tudása által. Mindig a bajtársiasság vezette, szolgálatban s szolgálaton kívül egyaránt. Ha beszélt, nem hőstetteiről beszélt,— egészen másról.
A polgári életben kereskedőnek tanult. „Testvérek, — szokta mondani, — a győzelem után ismét önkénteseket fogok toborozni. Meghódítjuk a magyar bel- és külkereskedelmet. Nyomtalanul eltüntetjük az idegen uzsorát. A magyar nemzet fogja élvezni a magyar kereskedelem hasznát. És az egész nemzetgazdaságét. A nemzetgazdaság alapja a felelős magántulajdon lesz. Kisipar, kiskereskedelem, parasztbirtok, jómódú kisiparosokkal, becsületes kiskereskedőkkel, ugyanilyen önálló, független parasztokkal. A nagyiparban a munkás, mint nemzetépítő, részvénytulajdonosa lesz a gyárnak, a haszon élvezője. Nemzeti tőkerendszerünk védelmezőjének, a fegyveres nemzetnek eleje a katona lesz, aki békében is éberen őrködik majd a Kárpátok bércein.

Attila szakaszvezető Csaba seregében bizonyára ma is a szebb magyar jövőt, a hungarista magyar jövőt látja közeledni… De itt a Földön is továbbél szelleme, mibennünk, akik akkor olyan mohón ittuk szavait. A háború akkor még a magyar földön dühöngött, de a Pilis hóviharaiban képzeletünk a győztes hungarista Birodalomba terelődött, melyben nem lesz szolgaság, megaláztatás, kizsákmányolás, éhség, üldözés, megkülönböztetés, hanem tudása és termelő munkája után érvényesül majd mindenki, szabadon. S közös erővel leverjük a belső ellenséget is, győzelemre visszük Szálasi Nemzetvezetőnk eszméjét, a mi eszménket, a Hungarizmust, vagyis Magyarországot, melyért kezünkbe ragadtuk a fegyvert, melyhez eskünk is köt. Fogadalmunk az volt, hogy e nemzet, szolgálatában meghalnunk lehet, de elfáradnunk soha.
Türelmetlenül vártuk a hajnali támadást. Az oroszok tüzérségi előkészítése nem takart be bennünket, csak kissé vakított. A tankok motrai már órák óta bőgtek s mi készítettük a páncélöklöket, az alparancsnokok a tapadóaknát. Ahogy a beszédes ruszkik előre elmondták, bal oldalról tűntek fel az első otromba árnyékok. Parancs már nem hangzott el, mindenki tudta a feladatát. Attila szakaszvezető volt az első, aki kilőtte tizenharmadik tankját. Szergej Ivánovicsot, az őrnagyot… Igen rövid percek alatt kilenc tank égett már és további öt is harcképtelenné vált. Két sértetlenből meg kiszállt a legénysége, megadták magukat mind a nyolcan. Hatan visszafordultak, mielőtt még a lőtávolba értek volna. Legázolták még saját gyalogságukat is, pedig azok aztán szintén igyekeztek visszafelé. A gyakorlótéren is hallottam már, de most értettem meg igazán, hogy mit jelent, amikor a tüzérőrmester kéri mellettem telefonon a repeszgránátot, — „menekülő gyalogságra”… Kattogtak a géppuskák s a tehetetlenül körben forgó öt tank felől is hamarosan új robbanások jelezték, hogy mire szánta a tapadóaknákat a magyar gyár. És azt, hogy a behavazott, felsebzett magyar völgy, melyre a lángoló orosz harckocsik és a kelő nap vetett hosszú árnyékokat, nem lett az oroszoké, hanem Magyarország maradt, amint ezt a ruszkik is világosan meg kellett értsék.
Jajgattak előttünk az orosz sebesültek, de egyetlenegyet sem sikerült behoznunk közülük, mert elvtársaik szokás szerint vadul lőttek a szanitécekre. Bevallom, sajnáltam őket (akkor még), de természetesen sokkal jobban fájt — a mi két halottunk és hat sebesültünk. Attila szakaszvezető sebe volt a legsúlyosabb. Polgári kórházban halt azután meg, többé nem is láttuk, de én úgy emlékezek rá, mint hogyha ott maradt volna azon a fagyos mezőn, abban a kis darab magyar földben, melyet olyan hősiesen védett.
De háborúban nincs pihenés, első ütközetünk zaja még a fülünkben visszhangzott, mikor már megérkezett a parancs újabb bevetésre, jó pár kilométerrel odébb. Összevont támadás indult meg, honvédegységek a Felvidékről Párkánynál átkeltek a Dunán és benyomultak Esztergomba, — ott kellett segítenünk: feladatunk megint tankelhárítás volt.
Most a mi frontunkon is éppen olyan elszánt harc folyt, mint Budapesten. Sok és fájdalmas véráldozat árán jutottunk el Dorogig. Kenyérmezőnél majdnem visszavonulásra is kényszerültünk, de aztán időben érkezett segítség, a honvéd tüzérség, — és jól célzott.

A németek és a mi Nyugatról támadó gyalogságunk is elérték Esztergom külvárosát, aztán a felvidéki egységeket a keblükre ölelték. Utcai harc alig volt, csak helyenként, hiszen az oroszok azt sem tudták, hogy hogyan meneküljenek az ősi magyar városból, mely… nem volt az övék.

De ahol még bent voltak az oroszok, a várost ott is zászlóerdő borította. Serédy hercegprímás utasítására a Bazilika és az összes többi templom harangjait meghúzták, hogy ismét harangszó hirdesse a nemzetiek győzelmét az ellenség, ezúttal az átkozott vörös hordák felett. És itt álljunk meg egy pillanatra.
Mert ott volt Krisztus, mivelünk és magyarországi Főpásztorával, s igazán joggal várhatnánk némely emigráns magyar lelkészünktől, hogy erre emlékezzék, a „Krisztus Dachauban” stílusú kólnidrézés helyett.

Azért folyt a harc, hogy ott, Magyarországon ne legyen Dachau, hogy ne kerüljön bilincs azoknak a magyar lelkészeknek a kezére, akik Krisztus evangéliumát hirdetik. Zadravecz tábori püspöknek, a pócspetrii Asztalos plébánosnak, a tudós Baranyay Jusztin professzornak, a hetvenötödik születésnapját ma olyan szomorú körülmények között ülő Mindszenti József bíborosnak. És a protestánsoknak, Ravasz László püspöknek, meg Kapi Bélának, akinek az a „bűne”, hogy a palástos hóhér, Tildy Zoltán szégyentelen arcába vágta: „Tömeggyilkosnak nem szolgáltatom ki az Úrvacsorát!”
És mindenekelőtt Apor Vilmos győri püspök oldalán volt Krisztus, az apácák, a magyar anyák és lányok vértanú védelmezője mellett. Akiről Belgiumban a „keresztény” szakszervezeti újság azt domborítja ki, hogy a nyilasok elvitték a lovát. Mert az a ló jobban fáj a cikkírónak, mint egy szentéletű és legendás magyar főpap vértanúhalála. (Apor püspök lovát nem a nyilasok vitték el. S a rekvirálórendelet kibocsátásakor a Nyilaskeresztes Párt még be volt tiltva. De biztos és hiteles tudomásunk szerint Apor Vilmos püspök nem csak életét áldozta boldogan magyar hazájáért, mely a mai éretlenkedőknek is hazája, hanem a krokodilkönnyekkel siratott és a többi lovat is szívesen adta a hazát védő magyar honvédeknek. S különb katonák lettek azokból a lovakból, mint amilyen „magyarokká” és „keresztényekké” züllöttek és silányultak bizonyos emigráns istállók tollforgató öncsinálta lódoktorai.)

Vértanúhalálban dicsőült meg Serédy Jusztinián is, Magyarország bíboros hercegérseke, a Szálasi Ferencet Magyarország államfőjévé javasló Országtanács tagja.
A kifosztott, megkínzott, bennünket örömkönnyekkel üdvözlő esztergomi lakosság sajnos hamarosan újra keserű könnyeket sírt. A harangszó még fülünkben zúgott, mikor a hadiszerencse újra megfordult s a sokszoros orosz túlerő elől visszavonulásra kényszerültünk. A bakacsizmák lépteinek zaját felülmúlta a zokogás, — aki ott volt, soha nem felejti el. Mert mindenki tudta, hogy mi következik: a bosszú, a megtorlás, a gyűlölet. A halál lebegett Magyarország felett: nem csak Esztergom veszett el, Budapest is elesett, majd elveszett az egész ország.

A megtorlás első áldozata Serédy hercegprímás volt. A GPU elfogta, a pribékek a veséit ütötték sokévi gyakorlattal, rutinnal, — abba halt bele.

De nem hagyta el nemzetét: az örökkévalóságból tekint vissza a dunántúli harcokra, melyeknek lényegében ő is katonája volt. Imádkozik az Istenhez bajtársaiért és, — jó keresztény lévén, — azokért is, akik ma nem csak a dunántúli front meggyötört katonáinak emlékét gyalázzák, hanem az övét is…

(Betiltva.com)
(Kuruc.info)
forrás: http://kuruc.info/r/6/57175/

___________________________________________________________

A Szent Korona Rádió megemlékező sorozata:

2010.02.12. 65 éve jutott vörös kézre Budapest (1. rész) forrás: http://szentkoronaradio.com/kultura/2010_02_12_65-eve-jutott-voros-kezre-budapest-1-resz

2010.02.15. 65 éve jutott vörös kézre Budapest (2. rész) forrás: http://szentkoronaradio.com/belfold/2010_02_15_65-eve-jutott-voros-kezre-budapest-2-resz

2010.02.20.
65 éve jutott vörös kézre Budapest (3. rész)
forrás: http://szentkoronaradio.com/belfold/2010_02_20_65-eve-jutott-voros-kezre-budapest-3-resz

2010.02.26.
65 éve jutott vörös kézre Budapest (4. rész)
forrás: http://szentkoronaradio.com/belfold/2010_02_25_65-eve-jutott-voros-kezre-budapest-4-resz

2010.03.04.
65 éve jutott vörös kézre Budapest (5. rész)
forrás: http://szentkoronaradio.com/belfold/2010_03_04_65-eve-jutott-voros-kezre-budapest-5-resz?utm_source=feedburner&utm_medium=feed&utm_campaign=Feed%3A+atisztamagyarhang+%28Szent+Korona+R%C3%A1di%C3%B3+%2B+Magyar+Jelen%29

2010.03.12.
65 éve jutott vörös kézre Budapest (6. rész)
forrás: http://szentkoronaradio.com/belfold/2010_03_10_65-eve-jutott-voros-kezre-budapest-6-resz

2010.04.06.
Április 4. - Felszabadulás vagy megszállás?
forrás: http://szentkoronaradio.com/kultura/2010_04_06_aprilis-4-felszabadulas-vagy-megszallas
(KultúrPort.hu, MAGYARázatblog nyomán Szent Korona Rádió)
________________________________________________________________________
Saliga János által készített és hozzáadott fényképek: Bükkszentkereszt, magyar katonák síremléke
  

kp081.jpg

kp087.jpg


Kincses László által készített és hozzáadott fénykép: Budapest, Békásmegyer, Ófalu, Emlékmű

 

2010.05.02._bekasmegyer_4.jpg

 

2010.05.02._bekasmegyer_2.jpg

______________________________________________________________

2010.02.11.
Becsületem a hűség - A kitörés emlékére

„Wolff alezredes, aki a Feldhernhalle maradékait vezette mint a hadosztály utolsó parancsnoka, a Déli-pályaudvaron, majd az Istenhegyi úton tört előre, és csapata zömével a János Kórházat megkerülve sikerült kijutnia a Kútvölgyi útra, ahonnan tovább haladhatott a Hunyad-orom, illetve Budakeszi felé. Felbukkanása a János Kórháznál valószínűleg egy időre tehermentesítette a másik csoportot, amely Kündiger alezredes vezetésével igyekezett áttörni a Városmajoron, és a 271. népi páncélgránátos-hadosztály maradványaiból, továbbá a Vannay-zászlóalj és a galántai csendőr zászlóalj maradványaiból állt. Ezeket feltartóztatta a János Kórház területére telepített orosz nehéztüzérségi üteg, valamint az ugyanott elhelyezett páncélosalakulat.

"Az embernek ámítás nélkül szembe kell néznie a rosszal, különben nem tudja mi a valóság, és hogyan győzze le.”
(George Bernard Shaw)

Az orosz tankok egy részét a kitörőknek sikerült a magukkal hozott páncélöklökkel kilőniük, az üteget pedig egy valahonnan felbukkant harckocsinak. A Kündiger alezredes vezette csoport ezután az Olasz fasor és a Budakeszi út térségében egyesült a Florian Geyer harccsoportjával, amelynek szintén sikerült eddigre áttörnie.”

(Részlet Gasparovich László, „A rettegés ötven napja” című könyvéből)

„Az igazi férfiasság eredete az ifjúság”
(Ismeretlen forrásból)

Budán születtem, de ez a mostani Buda már csak árnyéka annak a réginek, mégis az emlékek, a gyermekkori boldog és önfeledt napok olykor részlegesen aranyba öltöztetik, még ha olykor fájdalmasan is. A régi Déli-pályaudvar, a Várhegy, a Tabán és a Viziváros, a Gellért- és Sas-hegy, fel a jánoshegyi kilátóig mind az én területem, játszótereim voltak. Nem túlzás, amit írok, hiszen egy három emeletes körfolyosós házban rajtam kívül még legalább harminc különféle korú, kicsi és nagy srác élt. Gyalog, futva vagy biciklivel kirajzottunk és bármerre is vitt az utunk, valahol mindig összetalálkoztunk a fenti helyek határain belül. Nem kellett mobiltelefon és szülői felügyelet, egymásra is vigyáztunk, a környéken élők pedig mindnyájunkat ismertek.
Egy nagy, szerteágazó család részei voltunk. Budai srácok, kik hatalmi harcaikat olykor a Vérmezőn, a Városmajorban vagy fent a Várhegyen vívták egymással, de mindig lovagiasan és nem tovább, mint az első vérig...

Az ostrom alatt Buda sokat szenvedett, különösen a Várhegy és a Déli-pályaudvar, amit csak hosszadalmas és rettenetes kézitusával tudtak elfoglalni 1945 február hetedikén.
Négy nappal később történt a tragikus kezdetű és végű kitörés a körülzárt Várból.

„Csak az veszít, aki feladja”
(Ismeretlen forrásból)

Az élen haladó harckocsi olyan hirtelen fékezett le az előtte felbukkanó hekatomba láttán, hogy a harckocsi hatalmas páncélteste még jócskán himbálózott a megállás után is. Mögötte még négy harckocsi jött, az utolsón jókora rádióantenna volt. Valamennyi páncélos megállt, a tornyok kinyíltak, sisakos fejek bukkantak elő, és az oroszok ordítozva tárgyaltak valamiről. Az élen haladó harckocsiból kiabáló orosz hevesen rázta a fejét, és a mögötte álló tankból is ellenkezni látszott valamiért az onnan kiabáló katona. Aztán a leghátul álló antennás harckocsi feltúráztatta a motorját, kivágódott a sor végéről, és hirtelen végigsöpört az Ostrom utcán. Megállás nélkül robogott el a társa mellett, bőgő motorral hajtott rá a halottak és sebesültek halmaira, és megállás nélkül haladt felfelé. A lánctalpak alól szökőkutakban spriccelt fel a vér. A mozdulni is képtelen sebesültek rémes sikoltozásba kezdtek, mert már látták a sorsukat. A lánctalpak vadul csúszkáltak a vérben és a szétmorzsolt emberi húsban, a torony tetején derékig kiemelkedő katona – bizonyára a parancsnok – kénytelen volt megkapaszkodni a búvónyílás peremében. Amikor már vagy tíz méterrel megelőzte a többi tankot, azok egymás után megmozdultak, és elindultak a nyomában. Igyekeztek szorosan az ő nyomában haladni, de egy tankot nem lehet olyan finoman irányítani, mint egy kisautót. Tengelyig jártak a vérben, a húsban és a halálban. Az élen haladó antennás harckocsi hamarosan a házunk elé ért. Láttam a parancsnok arcát: olyan volt, mint valami lárva. Rettenetesen vigyázott, hogy csak előre nézzen, még véletlenül sem pillantott arra a rettenetre, amit művelt. Lehet, hogy parancsot kapott arra, amit csinált, és talán szenvedett is tőle, de megtette... Ahogy megtették a többiek is, akik pedig eleinte tiltakoztak. Utolsónak az a tank haladt el az ablak előtt, amelyik először nem akart rámenni a halottakra meg a sebesültekre. A lánctalpa, a görgői, a kerekei csöpögtek a vértől. Amikor elhaladt előttünk, a lánctalp alól felpattant valami, és bezuhant a járda és az ablakpárkány közötti rézsűre. Ha nincs a rács, egyenesen az ölembe esik. Csupa vér lettem, mert az a valami egy felismerhetetlenre roncsolt emberi fej volt.”

(Részlet Gasparovits László, „A rettegés ötven napja” című könyvéből)
„Vérrel a vérért!”

Gyerekkorom a háború maradványainak és emlékeinek, olykor eszközeinek a tanulmányozásával telt.A nagyok mindenre kioktattak minket. Megmutatták és elismételtették velünk, hogy mivel mit kell tennünk, korán megismerkedtünk a halál arcával.... Tüzérségi lövedék, aknagránát vagy 55 mm-es orosz repülőakna, amely remekül mutatott, ha szétszerelve állólámpát csináltunk belőle, és német harckocsi-teller, ami ellenállhatatlan vágyat keltett bennünk, hogy felrobbantsuk. Angol-amerikai kordit, nitrocellulóz, magnézium, különféle lőporszemcsék és a nyeles német Stielhandgrenate, hosszúnyelű, amelyikkel messze és pontosan lehetett dobni. Ekrazit ládaszámra, fegyver és pisztoly, olykor revolver alkatrészek és tőrök, kések és persze rengeteg orosz dobtáras PPS és „dióverő” tolózáras szuronyos puska.
Olykor a magyar Király rohamkarabély....az többnyire a nagyoké maradt.
A rohamsisakok mindig félelmetes relikviák voltak, mert néha benne volt a tulajdonosuk is...
Félelmetesek voltak ugyan, de a német és magyar halottaktól nem féltünk, már az egészen kicsik is kikapcsolták az álszíjat a penészszagú halottakon és lehúzták róluk a sisakot.
A csontvázak, földszagú és pergamenszerű egyenruháikban esendően vékonyak és szánalmasak voltak. Ástunk gödröket, eltemettük és tisztelegve megsirattuk őket.
A nagyok fontoskodva cigarettáztak és mi irigykedve néztük őket. Félelmet vagy tétovázást sohasem mutattunk, mert akkor többet nem mehettünk velük a sötét földalatti alagutakba és légópincékbe.
Ők előttünk jártak és szuronnyal óvatosan mindent átvizsgáltak, különösen, ha gránátot vagy fegyvert sejtettek.
Ilyenkor többen összegyűltek és „megszakértették” a dolgot.
Voltak, akik gránátra, annak minden válfajára és voltak akik lőfegyverekre képezték ki magukat. Kis szerszámtáskával jártak, amelyek valójában biciklitáskák voltak, tűkkel, csavarhúzóval és fogóval.
A kombinált fogó volt a legnépszerűbb. Az mindenre jó volt.
Tőlünk át lehetett menni a légópincén keresztül a Déli-pályaudvar alatt, egészen ki a Vérmező közepéig.
Egy ilyen felderítő utunk alkalmával találkoztam életem legborzalmasabb látványával...
Még nem jártam iskolába és talán én lehettem az egyik legkisebb, de mivel tartottam a szám és fegyelmezett is voltam, így nagyvonalúan megtűrtek maguk között. Szerepe lehetett ebben Édesapám színváltós katonai zseblámpájának is, amely személyemtől természetesen elválaszthatatlan volt, a tartalék lapos elemmel egyetemben.
Lehettünk vagy nyolcan-tízen és egy fordulónál a vezetőnk, egy majdnem 18-éves sportoló fiú úgy döntött, hogy egy mellékfolyosót is megnézünk.
Új folyosó, új halottak....és újabb felszerelés halmazok. Gondoltuk reménykedve.
Egy darabig minden kihalt és dohos, néhol víz csordogált és hallottuk valahonnan a távolból és felülről a vonatok dübörgését. Sűrű, nehéz levegő volt az alagútban, valami szokatlan, eddig sohasem tapasztalt erős szag kíséretében.
Már vagy jó ötven métert megtettünk, amikor egy tágas és széles csarnokhoz értünk, mint egy kisebb váróterembe, akkorába. A nagyok megálltak és tanakodni kezdtek. Én is felzárkóztam hozzájuk, nehogy kimaradjak valami érdekesből.
Csak álltak és világítottak maguk elé...
Előrefurakodtam és én is világítani kezdtem a friss elememmel.
Úgy tűnt, hogy egy földalatti erdőbe vagy bozótosba érkeztünk, mindenfelé kusza halmazban, kibogozhatatlan összevisszaságban, egymást átkarolva, átszőve gyökerek és faágak indaszerű fekete üszkös tömkelegébe.
Döbbenetes volt itt látni azokat a növényeket, amelyeknek fent az éltető napfényen kellet volna lenniük...
Már épp léptem volna hátra, amikor egyszerre csak azt hallottam, csendesen és fájdalmasan:
„Lángszóró!”
Meglepve fordultam vissza és gyermeki szívembe jeges rémület és iszonyat költözött.
Az erdő eltűnt.
Helyette több száz ember halálos küzdelembe bonyolódott és szénnéégetett, haláltusájában összekapaszkodott csontvázát láttam meg!
A hatás szinte leírhatatlan! Egy halott emberi erdő, kezekből, lábakból, fejekből és elszenesedett fegyverekből, rohamsisakokból...
A háború és a küzdelem igazi borzalma érintett meg minket. Most döbbentünk rá valójában, hogy ezek az emberek milyen áldozatot hoztak a hazájukért, bármelyik oldalon is álltak. Talán még senki sem látta őket előttünk és talán senki sem tudja, hogy mi lett a sorsuk!
Rettenetes és fájdalmas véget értek, hősiességüket senki sem értékeli, meghaltak és eltűntek jeltelenül.
Itt vannak már évek óta együtt, barát és ellenség, halálos ölelésben.
Katona, férfi, családapa és fiú személyes áldozata a hazájáért...
Nem mentünk tovább.
Nem messze tőlünk, a fal tövében egy összezsugorodott csontváz hevert, sisakban és karddal, amely a halmazba volt belenyomva.
Egyikünk óvatosan előrelépett és egy vascsővel megpróbálta a kardot kihalászni....a kard megmozdult, mire a szénfekete halom összezuhant, egy olyan hang kíséretében, mint amikor golyó vágódik a kuglibábuk közé – még ma is hallom.
A kardot rongyba csavartuk és a bejáratot két nyelessel berobbantottuk.
Visszafordultunk és aznap már nem mentünk sehová.
A kardot egy hét múlva láttam viszont és ha nem mondják, hogy az, fel sem ismertem volna. Csillogott és villogott, vidám napfény táncolt rajta, új és frissen pácolt fa markolata szinte kínálta magát:
„ Gyere, ha férfi vagy vívj meg velem!” – pengte acélosan és szinte vágta a levegőt.
Készítője és immár új tulajdonosa büszkén mutatta a pengébe mart jelmondatot:
„Vérrel a vérért!”
A torkom elszorult és valahogy gyávának éreztem magamat hozzájuk képest... Istenem, ha eljön az idő, amikor meg kell cselekedni azt, amit ők, vajon lesz-e erőm és bátorságom hozzá?
A nagyfiú, látva megilletődöttségemet, könnyedén azt mondta:
„Egyszer neked is lesz ilyen....és akkor a véreddel kell megvédened a véreidet!”
Megsuhintotta a csillogó acélt és az egy ragyogó fényívet rajzolt a kék égre...
„Az ember története egyszerűbb, mint gondoljuk. Mindig ugyanazt teszi: igazat szól, és hamisan cselekszik.”
(Clemenceau)
Hát hiába haltak volna ott meg a lángoló földalatti iszonyatban?
Gondolkodjunk el ezen, mikor otthon ülünk és már tiltakozni is gyávák vagyunk....legalább értsük meg:
„Vérrel a vérért!”
Ebben benne van az egész életünk és történelmünk, személyiségünk és jövőnk.
Készítsük el hát mi is feliratunkat és jelmondatunkat, hogy soha el ne feledjük, hogy mi a kötelességünk!
„Ki egy nagy cél érdekében
Mindent kockára tenni fél,
Vagy nagyon retteg sorsától,
Vagy mint ember keveset ér”

(Montrose katonaköltő)

HunHír.Hu
forrás:
http://hunhir.hu/index.php?pid=hirek&id=26932

 
Hősi halottaink emlékére! (Kattints a következő linkre!)
Weblap látogatottság számláló:

Mai: 45
Tegnapi: 187
Heti: 772
Havi: 2 303
Össz.: 486 207

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: 1939-1945. II. Világháború
Magyar Hősök - © 2008 - 2018 - magyarhosok.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: árpád vezér - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »